| | gabortoth.com | napló | fórum | guilthee.com |

Oravecz Zoltán - Primitív jövő Reggel hét óra. Az alvó város megmoccan, s a szürke fellegektől terhes égbolt alatt úgy tér magához, mint a téli álmából ébredő medve, amely először megrázza bundáját, majd gyanakodva beleszagol a levegőbe, hogy lássa, mi változott, amíg aludt. A második kerületben, amely a dolgozók városrészének számított, a romos lakóházak homályos lyukaiban repedezett szempárok nyíltak a világra. Az egyik ilyen épület harmadik emeletén élt rmWdtk is, kis egyszobás lakásában. A szinte üres helyiségben mindössze egy ágy és a plafonról lelógó képernyő jelentette a bútorzatot. Most, hogy a reggel beköszöntött az álmos ablakon, a televízió bekapcsolt, s hangos sistergéssel töltötte be a szobát. rmWdtk rémülten ugrott ki ágyából, s pillanatokig fogalma se volt arról, hogy hol is van pontosan. Aztán hunyorogva körbenézett, észrevette a sötét képernyőt, s átható megkönnyebbülés járta át. Megdörzsölte könnyes szemeit, aztán széles ásítások közepette kitotyogott a fürdőbe. Hideg vizet löttyintett arcába, majd szőrös kezével végigsimított kiugró pofacsontjain, előreugró állán, aztán keskeny homlokából félresöpörte dús, vastag szálú haját, s visszacaplatott a szobába megreggelizni. Vizet engedett egy tálba, majd egy zöld csomagból száraz, barna kockákat öntött bele. A zacskóról egy még nála is szőrösebb, lógó nyelvű élőlény nézett farkasszemet rmWdtk-val, amitől a férfinek mindig jó kedve támadt. Aztán csak úgy, állva, miközben üveges szemekkel a sötét képernyőt bámulta, magába öntötte a tál tartalmát, böffentett egy hatalmasat, majd a tálat a többi közé a földre dobta, s hozzálátott az öltözködéshez. Magára kapta kopottas kék nadrágját, gyűrött fehér ingét, majd sután belebújt kék zakójába. A legtovább bőrcipőivel szöszmötölt, ugyanis csak sokadik próbálkozásra tudott ügyetlen csomót kötni a cipőfűzőiből Végezetül felkapta fekete aktatáskáját, még bámulta kicsit a sistergő televíziót, aztán szuszogva elindult a munkába. A szeméttel teli utcák álmosan nyújtózkodtak végig a városon, s az örökös félhomályban szinte végtelennek tűntek. rmWdtk magányosan, a megszokott úton caplatott a metró irányába, szemét szinte szertartásosan a piszkos aszfalton tartva. Odalenn, az aluljáróban a szokásos tömegnyomor fogadta, ahol az izgő-mozgó, hullámzó és morgó húsmassza-lény éhesen nyelte el az újabb érkezőket. Az izgatottság akkor hágott igazán tetőfokára, mikor heves légáramlat csapott végig az alagúton, jelezve a szerelvény közeledtét. Mintha villám sújtott volna a tömegbe, ideges remegés futott rajta végig, s belsejében a tolakodás csak ekkor ért tetőpontjára. Az elől állók vészesen közel kerültek a peron széléhez, s elkeseredett harc vette kezdetét a túlélésért. A gyülekezet azonban egyre csak hízott, s mindenki próbált előrébb jutni a nemsokára beérkező járműhöz. Ekkor a legelöl állók már nem bírták visszatartani a mögöttük tolongókat, és sorban potyogtak a sínek közé, akár a málladozó vakolat a romos házak oldaláról. A metrószerelvény megállíthatatlanul dübörgött be az állomásra. A sínek és fehér csontok között, a jármű fénykévéjében sárgán izzottak fel az üres tekintetek, majd a sötét alakok örökre elvesztek a masszív vaskerekek alatt. A tömeg zúgva tódult fel a szerelvényre, melynek elejéről vastag vércsíkok csordogáltak a csillogó sínekre. Az ajtók aztán keményen összecsapódtak, s a féregszerű jármű továbbindult napi útvonalán. Az irodaházak a központot körbeölelő külső, első kerületben álltak, mindenki ide járt dolgozni. A metró csikorogva fékezett le a végállomásnál, s szinte még ki se pattantak rozsdásodó ajtói, máris özönlöttek ki belőle a hajlott hátú, öltönyös alakok. Odakint, a szürkéskék utcákon valóságos káosz alakult ki, ahogy a hatalmas embertömeg bizonytalanul kezdett el kavarogni az egyforma üvegépületek árnyékában. Senkinek se volt fogalma arról, hogy pontosan melyik épület is a saját munkahelye, ami miatt szinte minden nap cserélődtek az irodaházak dolgozói. A munka szempontjából azonban nem is számított igazán, kinek hová sikerült bejutnia, hisz sehol se tudták pontosan, mit is csinálnak, a lényeg csak az volt, hogy csinálják. rmWdtk is, sok társához hasonlóan egy pillanatig se gondolkodott, vagy próbált meg visszaemlékezni, hogy előző nap vajon melyik több tízemeletes kockaépületben ülte le a nyolc órát. Nem, ő ehelyett csak sodródott egyik tömeggócból a másikba, míg végül az egyik irodaház makulátlan tisztaságú üvegfalai között nem találta magát. Körbenézett a földszinten, s nem tudta eldönteni, hogy azért ismerős-e neki a hely, mert járt mát itt korábban, vagy csak azért, mert egyszerűen mindegyik irodaház belülről is éppoly hasonló, mint kívülről. Zavarodottan rázta meg a fejét, majd beszállt a liftbe, ami az első emeleten állt meg. Ismerős nyüzsgés fogadta. A szürke szőnyeggel borított folyosón hajlott hátú, kosztümös nők siettek fel-alá, kezükben papírlapokat szorongatva, amikkel jártukban a földet súrolták. A sarokban a hatalmas fénymásoló szünet nélkül köpködte magából az értelmetlen vonalakkal teli lapokat, a billentyűzetcsapkodástól pedig alig lehetett hallani valamit. rmWdtk megindult a folyosón, s ahogy megpillantott egy üres helyet, azonnal le is huppant a székre, táskáját pedig maga mellé dobta a földre, s ő is belekezdett a napi munkájába. A monitor előtte az asztalon feléledt, s vibráló fehér fénnyel vonta be a ködös tekintetű férfit, aki megállás nélkül verdeste a billentyűket maga előtt. Délben aztán eljött az ebéd ideje, majd alighogy visszaértek helyükre a dolgozók, a plafonon elhelyezett szirénák vonyításba kezdtek, s villogó vörös fénybe burkolták az izgatott arcokat. Értekezlet. Mindenki szinte egyszerre ugrott fel helyéről, s a több tucatnyi, görbe hátú alak egymás után masírozott be az egyik félreeső irodahelyiségbe. Odabent mindenki a közepén terpeszkedő ormótlan fémasztal körül tolongott, miközben artikulálatlanul ordibált egymással. A zsivaj óriási volt, mindenki a saját értelmetlenné korcsosult nyelvén próbálta túlkiabálni a másikat. Aztán az egyikük, egy rendkívül hajlott hátú, nyakkendős figura, aki a leghangosabbnak bizonyult, egyszerre az asztalon termett, s a többiek fölé magasodva kezdett el ugatva kiabálni és ugrálni. - Én! Én! Én! Én! - ordította teli torokból, mire alatta a dolgozók tombolni kezdtek, akár a karámból kiengedett vadállatok. Miután ily hamar sikerült megválasztani az új vezérigazgatót, mindenki visszatért munkájához. A nap hátralevő része a szokásos monoton munkavégzéssel telt. Végül, a nap végén a dolgozók szinte egyszerre álltak fel, mintha egy közös riasztó szólalt volna meg bennük, s nehézkes léptekkel indultak meg a lift irányába, hogy végre hazatérjenek. A napok lassan csordogáltak az idő lefolyóján, rmWdtk pedig minden reggel ugyanolyan rémülettel riadt fel a televízió hangjára, s ugyanúgy készülődött az induláshoz. Ám egy nap mégis azt vette észre magán, hogy valami megváltozott. Az egyik borongós reggelen, mikor a tükörbe nézett, döbbenten vette észre magán, hogy a durva szőrzet, mely nemrég még oly sűrűn fedte arcát, ritkulni kezdett, s foltokban láthatóvá vált rózsaszínű arca. Mikor pedig cipőit húzta fel, azon kapta magát, hogy egyre ügyesebben köti meg a cipőfűzőjét. Az utcára kilépve azonnal feltűnt neki, hogy valami megváltozott. Jóllehet, a koszos betonút, és az azt benépesítő emberek is változatlanok voltak, mégis egy addig ismeretlen érzés kerítette őt hatalmába. A munkahelyén egész nap kényelmetlenül mocorgott székében, s minduntalan, mikor egy kollégája elbaktatott mellette, ellenséges tekintet villant felé. Eltelt egy hónap, s rmWdtk-nak immáron második hete sikerült pusztán emlékezetből ugyanabba az irodaépületbe betalálnia. Ott aztán egész álló nap nem csinált mást, csak üldögélt a számítógépe előtt, s azon törte a fejét, mit is kéne kezdenie magával. Azon a bizonyos napon is szokás szerint ott ücsörgött a helyén, benn az irodában, amikor egy éles hang ütötte meg a fülét, melyet azonban mintha nem is a fülével hallott volna. Mintha egész testével fogta volna fel ezt a tompa, kellemetlen zajt. S mikor megpróbált megmozdulni, döbbenten tapasztalta, hogy fején kívül egyetlen testrésze sem engedelmeskedik akaratának. rmWdtk székében valóságos szoborrá dermedt, de rémülten kellett látnia, hogy társai is hasonlóan jártak. Kit ültében, kit állva, vagy épp az asztalra feküdve ért a váratlan bénulás. Valaki, aki épp a hatalmas nyomtatón ugrált, hogy működésre bírja a monstrumot, hatalmas csattanással zuhant magatehetetlenül a padlóra, a papírok közé. Félelmetes volt az egész, de még nem ért véget a rémálom. Az iroda két ajtaja kivágódott, s szürke egyenruhás alakok özönlöttek be a helyiségbe, s lehettek vagy harmincan. Közöttük pedig néhány fehér ruhás férfi tűnt fel, akik, miután a fekete botokkal felfegyverzett szürkék megvetették lábukat az irodában, egyesével odaléptek az értetlenül vagy épp halálra rémülten pislogó, mozdulatlan irodistákhoz, s hümmögve vizsgálgatták meg mindegyikőjüket közelebbről. rmWdtk nyelt egy nagyot, amikor azt látta, hogy az egyik ilyen fehér ruhás férfi odalép hozzá. Az illetőnek nem sok haja volt, az is fehér, arca ráncos, de elképesztően szőrtelen. Tartása meglehetősen egyenes volt, bár nem annyira, mint a szürkéknek, akik kinyújtott kezeikkel szinte a plafont súrolták. Az ősz hajú alak szúrós szemmel, csücsörítve vette jó alaposan szemügyre rmWdtk-t, de szinte azonnal hátra is hőkölt. Szemeiben először riadalom, majd nyomában harag gyúlt. Gyorsan kiabálni kezdett bántóan magas hangján, mire fehér ruhás társai mind köréje sereglettek, s elkerekedett, vagy épp egészen összeszűkült szemekkel bámulták a döbbent rmWdtk-t. Aztán odahívták még az egyik szürke egyenruhást is, s miután az ősz hajú valamit a fülébe súgott, a szürke előre lépett, hogy valóságos hegyként tornyosult rmWdtk fölé, majd felemelte a fekete botját, aminek vége egyszerre kékesen izzott fel. rmWdtk még látta, ahogy a kék szikrázás feléje közeledik, aztán teste megremegett, csillagok pattantak ki szemei előtt, aztán minden sötétségbe borult. Magához térve az első dolog, amit rmWdtk érzett, az az iszonyatos fájdalom volt, ami fejében tombolt. Mintha épp darabokra készült volna hasadni a koponyája. Nyöszörögve meg akarta fogni a fejét, ám karjait képtelen volt megmozdítani. Lassan kinyitotta szemeit is, de az erős fénytől sokáig csak homályos foltokat látott. Aztán, mikor látása némileg kitisztult, s hozzászokott a kellemetlen fényességhez, zöld köpenyes alakok tűntek elő, akik megállás nélkül sürögtek körülötte. Hideg vas érintését érezte csuklóin és lábain, sőt, még homlokán is, az asztal, amin feküdt, pedig hirtelen elviselhetetlenül kényelmetlenné vált. Valahonnan a feje mellől erősödő sípolás hallatszott, mire a maszkos fejek sorban felé fordultak. - Uram, magához tért - hallotta az egyik köpenyes hangját egészen távolról. - Rendben, akkor adjanak be neki egy fél adag adrenalint, aztán hagyjanak bennünket magunkra. Majd szólok, ha végeztem. A maszkos emberek mind kivonultak egymás után, s csak az az egy maradt benn, aki az imént beszélt. Ez az alak most ott állt rmWdtk felett, s nem csinált mást, csak hosszú percekig nézte őt elgondolkodva. Aztán elfordult, valamit szöszmötölt rmWdtk látóterén kívül, majd ismét felbukkant. Lassan lehúzta szájáról a maszkját, mire a magatehetetlen rmWdtk egy megnyúlt, egészen szőrtelen, ráncos arccal találta magát szembe. A férfi látható undorral figyelte a leszíjazott rmWdtk-t, s mindeközben egy vastag ér lüktetett nyakán. - Patkány - sziszegte a köpenyes férfi rmWdtk felé. Szemei gyűlölettől csillogtak, hangja undortól volt csatakos. - Egyedül akartam veled maradni, még mielőtt véglege kiiktatunk. Látni akartam a szemedben az értelmet, a hibát. Te egy anomália vagy, nem több egy tévedésnél. A Természet hasztalan erőlködése, az evolúció stigmája. De Természetanyánk már nem sokáig fog bennünket kényére-kedvére alakítgatni. Az irányíthatatlan fajfejlődést gyakorlatilag már megtörtük. Ami azt illeti, az istenné válás kapujában állunk, s már csak egyetlen akadály tornyosul elénk, ez pedig te vagy, te szőrös majom. Ne merészelj nekem elaludni, hallod? Hozzád beszélek! rmWdtk riadtan rezzent össze, ahogy a férfi rárivallt. A sok beszédtől, amit a zöld köpenyes rázúdított, zsongani kezdett a feje, s agya is mintha elnehezült volna. - Adrenalint kaptál, hogy magadnál legyél még egy kicsit a végső műtét előtt. Persze nem tudod, mi is az a műtét, bár talán halovány emlékeid lehetnek róla. Mert te sem ilyen ősembernek születtél ám, mint amilyen most vagy. Valaha tanítást kaptál, ismerted az olyan szavak jelentését, mint az olvasás, tudásszomj, gondolkodás. Globális méretű és igen jelentős kísérleteinknek hála azonban mára már alig ér többet az agyad, mint egy kutyáé. Illetve ez igaz a társaidra, akik odakint betöltik azt a romhalmazt, ami régen egy nagy főváros volt. Ők nem többek puszta ösztönlényeknél, pontosabban inkább hús és vér robotoknál, akik tudatlanul élik a semmi életüket. Persze mindez csak domesztikáció kérdése. Meg kellett szelídítenünk a szeszélyes emberi természetet, mert a tudomány, és egy szebb jövő ezt kívánta meg. No meg azok a vezetők is, akik a mai világunkat uralják. Nekik könnyen irányítható bábok kellettek, nekünk pedig kísérleti patkányok. A hétköznapi emberiség pedig tökéletesen megfelelt minderre. A mára egészen lepusztult, valaha fényes európai nagyvárosok pedig nagyszerű lehetőséget nyújtottak a kísérletek lebonyolításához. A kontinens különböző pontjain olyan telepeket alakítottunk ki, ahol hosszadalmas folyamatok révén visszasüllyeszthettük az embereket egy olyan primitív értelmi szintre, ami nem sokkal mutat túl az állatok fokán. A te városod is egy ilyen kísérleti telep, megannyi szürke és szőrös patkánnyal, akik nyüzsögnek, és látszólag magabiztosan teszik a dolgukat. Ám valójában napról napra veszítenek el egy darabot értelmükből, köszönhetően annak a rendkívül komplex pszichológiai eljárásnak, amelynek kidolgozásában jómagam is részt vettem. A férfi ekkor elhallgatott, s percekig elmélázva bámulta szemben a falat. rmWdtk kíváncsian pislogott rá, hirtelen valahogy élénkebben kezdte érezni magát. - Minden tökéletesen ment - folytatta aztán távolba révedő tekintettel a köpenyes -, már épp készültünk ünnepélyesen bejelenteni a világ urainak, hogy az emberiség minden szabad akaratától és értelmétől megfosztatott, amikor jöttél te. Haj, vajon Oppenheimer hány komoly akadállyal találta magát szembe, mielőtt eljuthatott volna az atombombáig? Felteszem, több tucatnyival, de olyan sokkal biztosan nem, mint mi. Persze a sok kudarc és kemény, néha kilátástalan harc elemészti az ember kitartását, és aztán minden egyes probléma egyre leküzdhetetlenebbnek tűnik, holott a megoldás talán egyszerűbb már nem is lehetne. A férfi összevont szemöldökkel nézett rmWdtk-ra, aki félig nyitott szájjal tanulmányozta a plafonon elhelyezett tükörben önmaga leszíjazott testét. - Igen, te más vagy, mint a többi. Te valamiért nem úgy reagáltál a módszereinkre, ahogy kellett volna. Az elméd makacsul ellenállt a mesterséges butításnak, és visszafejlődés helyett ráállt az evolúciós pályára. Elvégeztünk rajtad egy kis műtétet, hogy lássuk, mennyire súlyos a helyzet. Felnyitottuk a koponyádat, és megvizsgáltuk az agyadat. Súlyos anomáliával állunk szemben. A te agyad működésbe lépett. De szerencsére van rá orvosság. Egy igen komplex, végső agymódosításra van szükséged, hogy visszasüllyedj, illetve beilleszkedj a társadalomba. A tudós fürkészőn az előtte leszíjazva heverő férfira nézett, s közben arca elsötétült. - Félelmet látok a szemedben, de nem azt az állati rémületet, ami a társaidon tükröződött odakint az irodaépületben. Csak elég volt a szemeidbe néznem, és rögtön tudtam, hogy te más vagy. Egy új probléma. Aztán a tudós váratlanul közelebb lépett az ágyhoz, s rmWdtk legnagyobb döbbenetére egészen közel hajolva hozzá, szinte suttogva így szólt: - Most pedig tudni akarom, mit gondolsz. Igen, jól hallottad, te ősember. Az agyi aktivitásod alapján jóval okosabb vagy, mint amilyennek látszol. Úgyhogy beszélj, mondj valamit, hogy tudjam, valóban egy értelmes, gondolkodó emberi lény miatt van mindez a felfordulás, nem pedig egy állat miatt, aki azért küszködik, hogy embernek tekintsék. Gyerünk, ha képes vagy rá, mondd el, mit gondolsz mindarról, amit elmondtam? Rajta! rmWdtk rendületlenül farkasszemet nézett a tudóssal, s közben önkéntelenül elkezdte ajkát nyaldosni. Aztán, mintha szája önálló életre kelt volna, nehézkesen szétnyíltak ajkai, majd ismét összetapadtak, nyelve pedig megmoccant szájüregében, amin keresztül egy rekedtes hang tört elő a szabad akarat küldötteként. S ebből a még bizonytalanul remegő hangból, mely egy éppen feléledő elme hangja volt, két szó formálódott, melyek pofonként csattantak a néma teremben. - Primitív… jövő... A tudós elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve bámult az előtte fekvő alakra. Falfehér arccal kezdett el hátrálni a műtőágytól, míg neki nem ütközött egy kerekes fémasztalnak. Orvosi eszközök csilingeltek hangosan a csempepadlón. Pillanatok múlva nyílt is az ajtó, s egy kíváncsi fej bukkant fel a résben. - Minden rendben, uram? - kérdezte az illető, hol a rémült képet vágó tudósra, hol pedig a földön szerteszét heverő fémeszközökre pillantva idegesen. - Nem, egyáltalán nincs minden rendben - nyögte végül az idős férfi, s egyik zsebéből szürke kendőt vett elő, amivel homlokát törölgette. - Szóljon mindenkinek, hogy a műtétet azonnal kezdjük! A baj sokkal nagyobb, mint gondoltam. Reggel hét óra. Az alvó város megmoccan, s a szürke fellegektől terhes égbolt alatt úgy tér magához, mint a téli álmából ébredő medve, amely először megrázza bundáját, majd gyanakodva beleszagol a levegőbe, hogy lássa, mi változott, amíg aludt. Az egyik romos épület fekete lyukában rmWdtk dideregve mászott ki ágyából. Betrappolt a fürdőszobába, de már fogalma se volt arról, mit is akart ott csinálni. Hosszú percekig nem is tett mást, mint állt a mosdókagyló fölött, s rezignáltan bámulta a tükörben saját maga szőrös és bárgyú arcát. Aztán megreggelizett, de a televízió sötét képernyője szinte magába szippantotta, úgy, hogy még rágni is elfelejtett. Végül felöltözött, ám a cipőit már a lábaira se tudta felhúzni, így mezítláb indult neki a városnak. Odakint az utca már éledezett. Szőrös férfiak üzekedtek hasonlóan szőrös nőkkel, öltönyös emberek püfölték egymást aktatáskáikkal, majd egymás holtra vert testein ugráltak, s ez a lélegző káosz fogadta, amerre csak a szeme ellátott. Ám rmWdtk legkisebb jelét se mutatta érdeklődésnek vagy bárminemű érzelemnek, csak ment, mint aki nem látja a civilizáció romjait, s nem hallja annak kétségbeesett sikolyait. Csak ballagott, egyik kezében üresen tátongó táskájával, a másikban egy bőrcipővel, háta meggörnyedve, szemei a mocskos járdára tapadva. A metróhoz érve hatalmas tömeg fogadta. Az aluljáró tömve volt izgő-mozgó lényekkel, s már szinte mozdulni se lehetett ebben az eleven húsmasszában. rmWdtk azonban céltudatosan küzdötte át magát a tömegen, s míg elérte az elülső sorokat, nem egy agyontaposott tetemen kellett átgázolnia. Az alagút egyelőre sötétségbe burkolózott, a szerelvénynek még nyoma se volt. rmWdtk megvetette legelöl lábait, valahol a második sor közepén, s elszántan tartotta magát a háta mögül érkező lökéshullámokkal szemben. Előtte hullottak az emberek a sínek közé, hogy aztán eszeveszetten rikoltozva próbáljanak visszamászni a peronra. rmWdtk csak nézte őket, ahogy az életükért küzdenek, s a zsivajgásban és tömegnyomorban hirtelen rátört a magány érzete. Ez volt az egyetlen dolog, amit ébredése óta érzett, s ahogy üveges tekintetét a lábai alatt terpeszkedő feketeségbe fúrta, halovány derengés futott végig a csillogó síneken. Jobbra nézett, s két fénypont tűnt fel a sötétségben, melyek némán ették el körülük a feketeséget. Erős légáramlat tört be az állomásra, a sínek között rekedtek közül néhányat le is döntött a lábáról, de rmWdtk nem törődött vele, állhatatosan bámulta hunyorogva az egyre közeledő kocsit, melynek mély, zúgó hangját már hallani is vélte. Végül a szerelvény elérte az állomást, s megérkeztét rövid halálsikolyok jelezték. rmWdtk csak várt, várt, aztán, mikor a kocsi lámpái már egészen közel voltak, tett még egy lépést előre a semmibe, hagyva, hogy az alaktalan tömeg taszítsa bele ismeretlen végzetébe. Vége